1.RÉSZ- Az apa érkezése

 1.fejezet
CAROL 

HANGULAT ZENE;) (KATT!)

Édes álmaimból egy dobhártyaszaggató berregés keltett fel. Mérgemben rácsaptam egyet, és kikászálódtam az ágyból. Félkómásan indultam el a fürdőszoba felé, amikor a homlokom egyenesen az ajtónak csapódott. Kicsit kijózanodtam az éles fájdalomra fejbőrömön, azt simogatva ismételtem meg a belépést.

10 perc alatt lezuhanyoztam, aztán felvettem egy hosszú, fekete cicanadrágot, mellé, pedig egy rózsaszín trikót, felé meg egy fekete bolerót. Kicsit tollászkodtam még a tükör előtt, összeraktam a sminkemet, aztán felkaptam a táskámat, és leindultam a konyhába.

A friss tükörtojás illata egyszerűen megigézett, éhes gyomrom már szinte könyörgött.

Sietve léptem be a konyhába, ahol anya a kávéját itta a pulton ülve, a reggelim, pedig az asztalon várt.

- Szia! –köszöntem egy puszival díszítve a napot.

- Szervusz Carol! Kész a reggeli, ülj le! –köszön vissza, és rámutat az asztalra.

Nem is haboztam, leültem a székre, és elkezdtem enni. Anya kicsivel később a velem szembe lévő székre ült.

- Tegnap kaptam egy érdekes levelet. – mondta sápadtan. Én ijedten fel néztem a kajálásból, és furcsán néztem rá. Jaj ne! Mi van, ha Miss. Acock-tól kapott egy levelet? Ez hülyeség! Mit foglalkozna egy gimnáziumba tanító ember, egy tizennyolc éves lány életével?

- Igen? –hallgattam kíváncsian, és az utolsó falatot, ami a számban volt, lenyeltem.

- Az apádtól kaptam levelet.. –nyögte ki végül.

- Kitől?! –kérdeztem idegesen.

- Apádtól. –erre a szóra ki rázott a hideg.-Tessék, olvasd el.- nyújtott át egy félbehajtott papírt. Hihetetlen, a mai világban ott a laptop, miért nem használja azt? Na mindegy... Amint elkezdtem olvasni, mindig rátértem egy új sorra, mert apám nyalizása marhára nem hatott meg, semmilyen téren. Nem foglalkozott velünk, közös megegyezésre elváltak, azóta nem látott engem. Nem is fog. Azt írta, hogy a munkája ide hozta Washingtonba, és ezért szeretne eltölteni velünk egy kis időt, amíg vissza nem utazik... Jelenleg nincs senkije, ez épp nem érdekelt. Ma érkezik 3-kor. Mire a végére jutottam átadtam anyának a levelet, és hosszas gondolkodás után, egy sóhaj hagyta el a számat.

- Az apám... Az-az apám,  akit én már vagy 15 éve nem láttam, nem tartja velem a kapcsolatot, mégis most akar látni engem?! -hangerőm egyre magasabb lett, a szívverésem is erősödött.- Hol volt ő, amikor szükségem volt rá, hol? Valahol Írországban.. – mondtam ki. Kicsit lenyugodtam, aztán anyára nézek.- És te mit mondtál?

- Még semmit. –erre megnyugodtam.- De én szeretném, ha egy kicsit összeismerkednétek. Adj neki egy esélyt. –könyörgött. Mi?! Esélyt?! Én?!

- Mi van anya? Meg vagy húzatva?  Minek adjak neki esélyt, ha csak egy hétig marad, aztán visszamegy?? Mit eszel még benne?

- Kérlek, Carol. –nézett rám. Boci szemei előtörnek, én, pedig nem bírom megállni, hogy ne vegyen megfontolóra az dolgot.

- Na jó, rendben. Adok egy esélyt. Összehaverkodom vele, aztán itt hagy. Újra. –morogtam.

Anya rám mosolygott egy „köszönöm” féleséget, aztán rá néztem az órámra.

- Hű, már hét óra! Mennem kell! Szia! –mondtam, és egy puszit nyomtam anya arcára.

- Szia kincsem. Jó legyél. –szűrődött a konyhán keresztül anya hangja. Felkaptam a cipőmet, a bőrdzsekimet, és a táskámmal együtt elindultam a suliba.

Újra az órámra néztem (7:02). A vad őszi szellő fújta a hajam, s közben a zsebemből előkotortam a fülhallgatómat, hogy zenét hallgassak. Mire kiértem az utcánkból, arra lettem figyelmes, hogy valami fényes dolog a földön irritálta a szemem. A fő út és a gyalogos út között volt valami. Lehajoltam hogy megnézzem; egy medál, ami egy teknőst ábrázolt, és a páncélján kis zöld gyémántféleségek voltak, felkaptam, és betettem a táskámba. Suliba sétálás közben gyakran emlékszem vissza arra az időszakra, amikor hónaponként költöznünk kellett, mert mindig volt valaki, aki elküldött. De most úgy érzem, sokáig maradunk Washingtonban. Elég sokáig...
15 perc elteltével észre se vettem, hogy ott voltam a sulinál.. Pontosabban a suli hátsó részénél. Elindultam a kis úton, amikor hirtelen egy limuzin állt meg az út másik oldalán, és egy lány szállt ki belőle. Úgy nézett ki, mint egy modell, de velem egykorúnak tűnő modell. Tett a limuzintól 2 méter távolságot, és úgy ment el a dolgára, mintha nem is abból szállt volna ki. Tovább cammogtam, és közben a metál banda üvöltését hallgattam az MP3-mamban.
 Kicsit furán éreztem magam emiatt a két dolog  miatt;

1. Apám látni akar. De miért? Miért lettem 15 év után ilyen fontos neki? Mi egyáltalán a munkája? Hisz még anyának se mondta el... Vagy mégis?
2. Találtam a földön egy nyakláncot, amin egy teknős van. Elég értékesnek tűnik.. Úgy érzem, szerencsehozó.