2013. május 25., szombat

9.fejezet

Sziasztok!! Hát, itt vóna, nagyon megszenvedtem ezzel a résszel! :D Plusz még én hülye bekövettem a saját blogomat :'D Nem tudja valaki, hogy kell kitörölni? :P Na mindegy... :) Jó olvasást! :* 5 komment után folytatom :P :D

CAROL

- Mi szél hozott erre? -kérdezte csodálkozva.
Mély levegőt vettem, ő pedig kíváncsian várta a mondanivalómat. Meglepte, hogy idejöttem hozzá.  Leültem a székre, ahova kérte hogy üljek. Az arcom sápadt volt, a szememet az ablakra meresztettem, amiről a kósza kis esőcseppek potyogtak le. A vihar csak erősödött.
- Tudok mindenről...-jelentettem ki spontán. Nyeltem egy nagyot. Megállt egy pillanatra, és rám nézett. Arckifejezése meglepődötté vált, aztán haragossá.
Lassan vettem a levegőt. Talán nem mondtam még, de asztmás vagyok. Nem is olyan fontos, mert nem mindig tör elő a roham, viszont most majdnem azt hittem hogy. És az inhalátorom otthon maradt... Egy percre azt hittem, megfulladok, de aztán egy dörgő hang kintről elterelte a figyelmem erről.
- Hogy, micsoda? -kérdezte idegesen.
- Anya mindent elmondott a betegségedről, hogy miért kellett hazudnotok nekem! -kiáltottam normális felelet helyett. 
- Minek mondta el?
- Mert talán már nem tudott normálisan élni velem úgy, hogy egyfolytában téged szidlak ok nélkül! -közöltem karba tett kézzel.
- Nem kellett volna megtudnod! -mondta ki.
- Miért? Elvesztettem az apámat emiatt a baromság miatt! És nekem így kellett leélnem azt a 15 évemet, apa nélkül! -keseredtem el. Egy villanó fény megzavarta a szemkontaktusomat vele.
Sose szerettem a villámot, se a viharokat.
- Tudom. -ismerte el.
- Mi? -lepődtem meg.
- Tudom, hogy nagy hülyeség volt, Carolina. -fejtette ki bővebben. Eltátottam a számat.
A szemeimben könnyek gyülekeztek, de nem hagytam kitörni őket. 
A név, amit kiejtett, visszahozta bennem a régi emlékeket.
- Életem leghülyébb döntése volt ez.
- Akkor miért? Miért nem mondtátok el előbb? -értetlenkedtem.
- Nem tudom. -rázta a fejét szomorúan.
Felálltam, és mellé sétáltam. Egy percre néma csönd lett, hallgattuk az esőt, ahogy a házcserepekre koppanva lefolynak a tető végén.
- Néha elgondolkodtam azon, hogy miért hagyhattál el minket. Azt hittem unalmas lettem neked, és megutáltál, vagy találtál egy jobb családot magadnak. -meséltem neki.
- Ugyan Carol! Én sose utáltalak volna meg - fordult háttal nekem. Elakarta fojtani a sírást.
- Én is így gondoltam, és hogy majd visszajössz hozzánk.
- Tényleg így gondoltad?
- Igen. De nem jöttél. -komolyodtam el.- Mindennap vártam, hátha visszajössz. De nem. Így, amikor megtudtam anyától az igazat, először mérges lettem.Aztán befutottam a szobámba, elgondolkodtam. -mondtam.- És idejöttem, hogy megbeszéljem veled a dolgokat. És, még egy valamit.
- Mit? -szemei csillogtak a kíváncsiságtól. Az eső ereje csillapodni kezdett, már nem is dörgött, se villámlott.


- Hogy megadjam-e neked azt az esélyt, amiről anyával beszélgettem nemrég.-mondtam ki.- És úgy döntöttem, nem engedem, hogy ez a hülyeség közénk álljon. -jelentettem ki. - Úgyhogy, szeretnék ebben az 1 hétben újra megismerni téged. -mosolyodtam el.
A szemei felvillanyozódtak az örömtől.
- Csak egy ezzel a baj, a munkám miatt már reggel a stadionban kell lennem.-mondta szomorúan.
- Remek! Akkor reggel nyolckor találkozunk a stadionban! -jelentettem ki. Az órámra néztem.- Úristen! Nekem már otthon kéne lennem.
- Várjál, bejönnél velem dolgozni, csak azért, hogy eltöltsünk egy kis időt egymással? -kérdezte.
- Ha anya elenged, akkor igen. De nekem rohannom kell. Anya így is lefogja cseszni a fejemet, hogy csak úgy eljöttem otthonról. -mondtam, és az ajtó felé indultam. - Na mentem. Szia. -köszöntem el. És mikor becsuktam magam mögött az ajtót, spuriztam a lifthez.
Futás közben egész végig a földet figyeltem, észre se vettem, hogy valakinek nekimentem. Az illető felnyögött az ütközés pillanatában, nem csodáltam, mivel egyenesen a mellébe ütköződtem. 
- Jaj, bocsáss meg! -esedeztem a bocsánatáért, és a fiúra néztem. A szemei rabul ejtettek le se tudtam venni róla a szemeimet.- Csak. Nagyon. Wow. -nyögtem ki hangosan. Hallottam hogy két másik fiú mögötte nevetni kezd. Elvörösödött az arcom, amikor a végül elengedett a"fogságból".
- Semmi baj. De máskor jobban figyelj. -mosolyodott el. Úristen! Milyen helyes.
- Aha. És tényleg bocsi. -mondtam, majd a lifthez siettem.
Megnyomtam a gombot, ami egy szempillantás alatt kinyitotta a fülke ajtaját. Én befáradtam, majd a "0"-s gombot megnyomva becsukódott az ajtó, és elindultam a földszintre. 
A rádióban szóló zenétől elkezdtem dudorászni, még jó, hogy nem utazott velem senki a fülkében.
A kívánt szintre érve elővettem a telefonomat, hogy felhívhassam anyát. Először bocsánatot kértem tőle, majd elmeséltem neki, hogy mit sikerült elintéznem, és megnyugtattam hogy semmi bajom, indulok haza. Persze az ütközést azzal a jóképű fickóval nem meséltem el. 
Most már semmi sem tudta elrontani a jó kedvemet. Helyre hoztam a dolgokat.
Talán egy kicsit gyors volt ez a kibékülés dolog, hogy holnap nyolckor már is találkozunk... Na most már mindegy! Lesz, ami lesz. A lényegen nem változtat.







6 megjegyzés:

  1. Szipiszupi, jó lett *__* alig várom a kialakuló románcot köztük :$$

    VálaszTörlés
  2. Imádom!! Várom a kövit!!!:D

    VálaszTörlés
  3. OMG *w* Szerintem egyáltalán nem volt gyors... Ez így tökéletes *--* Várom a kövi részt! Kíváncsi leszek rá :) Aki még eddig nem Kommentelt, az lécciii!! :DD Az én kedvemért :$ xD Még kettő kell! :)

    VálaszTörlés
  4. meglepiiiii^^ ----> http://vampirehunterundonedirection.blogspot.hu/2013/05/dij-4x.html#comment-form

    VálaszTörlés
  5. Hűű :D Azt hiszem, ez felér 100 kommenttel is :D

    VálaszTörlés