3.fejezet

CAROL



Miután beértem a suliba, útközben felvettem a nyakláncot. Alig léptem be az ajtón, Mrs. Acock ott termett az orrom előtt, és szólt:
- Caroline! -gondolataimból ez a hang zökkentett ki.
- Igen, Mrs. Acock? - kérdeztem, és a háta mögül egy lány jelent meg.
- Ő itt  Maggie Meyers. Mától új diák, szeretném, ha körbe vezetnéd őt, majd egy másik úri hölgy is csatlakozik. -mondta és "átadta" őt, és otthagyott minket kettesben. Tudtam, hogy engem fog megbízni vele. HA nem engem bízott volna meg anyának, elmondta volna a problémáimat. Már nem vagyok gyerek! NE foglalkozzon velem senki! 
Csak álltunk egymás előtt, azt se tudtam, mit mondjak, de ezzel nem voltam egyedül:
-  Hát... Szia! Caroline Anderson vagyok! - nyögtem ki, és nyújtottam a kezemet.
- Szia! Maggie Meyers.- mutatkozott be széles mosollyal, és kezet ráztunk. .
- NA és te mióta jársz ide? - kezdte a beszélgetést Maggie.
- Igazából csak hét hete. És ti miért jöttél át?
- Hát ez nekem hosszú... - mondta Maggie letörten.
- Értem...-mondtam együtt érzően.- NA gyere.. "körbevezetlek"! - mondtam majd elindultam előre. Megmutattam neki a mosdót... A tornatermet.. És szinte mindent végig hülyéskedtünk. Majd végül elérkeztünk ahhoz a teremhez, ahol az első óránk lesz, a kémia terem. Megfogtam a kilincset és beengedtem. Alig 10 perce ismerem őt, mégis annyira összehangolódtunk ez alatt a 15 perc alatt, mintha 10 éve ismernénk egymást... Durva. Amint beértünk az osztályterembe, az osztálytársak szokás szerint tojtak ránk, de ez nem izgatta egyikünket sem.
- Hé! - szólt Maggie. - Ülsz mellém?
- Persze! -mondtam, majd megmutattam azt a helyet, ahova üljünk.
- Hmm.. Ablak. - viccelődött, és mivel olyan átéléssel mondta, hogy nem tudtam megállni, hogy ne röhögjek.
- Az. - majd amint a leültünk, a tanár máris belépett az ajtón.
- Maggie!- suttogtam.
-Tessék! 
- Én úgyis értem a kémiát, mit szólnál hozzá, ha leveleznénk? - kérdeztem huncut mosollyal az arcomon.
- Te! A számból vetted ki a szót!  - röhögött, majd én is.
Elővettem egy lapot, majd egy színes tollat, és kezdtem:

ÉN: Szóval te hogy jutottál idáig?

MAGGIE: Igazság szerint egy nagyon komoly családi probléma miatt jöttem másik iskolába

ÉN: Az már tényleg komoly lehet

MAGGIE: Hát igen./

ÉN: Oké, megértem:) És az eddigi életed milyen volt?

MAGGIE: A szüleim 14 éves koromban elváltak, régen súlyos beteg voltam, és emiatt csúfoltak engem.  Miután kigyógyultam belőle, kicsit jobban ment a sorsom.

ÉN: Az én szüleim is elváltak 3 éves koromban, az apámat nem is ismerem.

MAGGIE: Bárcsak én se ismerném.... :(

ÉN: De pluszban az én apám 15 év után látni akar, csak azért, mert ide hozta a munkája...

MAGGIE: Az nem rosszabb, mint az én életem. 

ÉN: Miért? Veled mi történt? De ha nem akarsz, egyáltalán nem kell mesélned róla!! :) 

MAGGIE: Kösz, hogy megértesz. Ilyen barátom se volt még, aki ennyire megértett és elmondhattam neki a dolgaimat.)))

Ezek nem tudtam mit írni. Hisz ez a lány, akit én csak kerek 30 perce ismerek, már annyira összemelegedett velem, hogy megbízik bennem. De én is. Elmosolyodtam, és magamba mondtam: "Mindig a barátod leszek!"