7.fejezet

SZIASZTOOOK! 

Köszönöm a kommenteket,hálás vagyok! :') És ezért ajándékba itt van nektek a következő fejezet. :DD Puszi:*

zene az olvasáshoz (katt!) Érdemes a csillagozott résztől hallgatni (*)
 A zene mondanivalója nem kapcsolódik a történethez. ;) De a hangulata igen.:D

CAROL

A kórházban ébredtem fel. Furcsálltam hogy itt vagyok. Semmi olyanra nem emlékszem, ami miatt itt kötöttem volna ki. Az utolsó emlékem az, hogy anya el akart mondani valamit. Óvatosan körülnéztem, hogy meggyőződjek róla, tényleg egyedül vagyok. A mellettem lévő asztal tele volt mindenféle édességgel meg plüssel, de egy lufin különösen megakadt a szemem. Egy felirat volt rajta: Apádtól. Azt hittem ott menten dobok egy hátast. Hogy-hogy itt volt? Minek jött el hozzám?

10 perc múlva a gondolataimból az ajtó nyitódása zökkentett ki. Anya volt az.

- Szia kincsem! –ugrott rám és szorosan megölelt.- Hogy vagy drága életem? –lazított a szorításon és elkezdte simogatni az arcomat.

- Kösz anyu! Jól vagyok! De egy kicsit zavar hogy rajtam fetrengsz, és a kinyomod belőlem a szuszt. –mondtam.

- Jaj bocsáss meg! Csak annyira aggódtam érted! – engedett el és leült a másik ágyra.

- Amúgy… Mégis mi a franc történt velem, hogy ide kerültem?

- Tudod, tegnap délután elájultál, és nagyon magas lázad volt, ezért el kellett hozni ide, mély altatásban kellett tartani téged, és most, hogy már kiszedték belőled azt az izét, nem kell tovább altatni. – hát, ebből az egészből nem értettem semmit, de nem akartam visszakérdezni, a lényegre tértem.

- Ő mikor volt itt? – mutattam a lufira.

- Ma reggel. –mondta ki.

- Ma reggel? És- és milyen szándékkal jött ide? –nem úgy kérdeztem, aki kiakadt, hanem úgy, mint aki meglepődött. De tényleg meglepődtem.

- Talán, mert aggódott érted. –na ezek után már felment bennem a pumpa. Mi a szar?

 15 év… Tizenöt retkes év után most az egyszer aggódik értem? Ennél sokkal komolyabb dolgok miatt is kerültem már kórházba… De akkor nem volt ott. Sírni akarok, de erősnek kell látszanom.

- Ez kedves tőle. –gúnyolódtam. a beszélgetést az orvos bejövetele szakította meg.

- Jó napot! Hogy érzi magát? –kérdezte az orvos. Mérgesen…

- Már nagyon jól, semmit nem érzek, ami rossz lenne. –kivéve apámat.

- Az nagyon jó hír! Láza sincsen. –mondta a homlokomat tapintgatva. – Szerintem már el is mehet. Már csak a zárójelentést kell alá írnia. –mondta, és kisietett az ajtón. Még benyögtünk neki egy „köszönöm”-öt, és kórházi maskarát levettem magamról, helyette a sajátomat vettem fel, amit anya hozott el. Amikor kész lettem, megkönnyebbültem.

(*)- Emlékszel még, mit akartam elmesélni neked? – kérdezte.

- Nem. –válaszoltam.

- Azt mondtam, hogy: „nem mondtam el mindent, amit tudnod kéne”. –idézte. Valami rémlett, de kíváncsian vártam a folytatást.

- Igen.

- Na, apádról van szó. –ó szuper.- Tudod, amikor meg születtél, ő volt az,aki először fogott meg, rá mosolyogtál először. -mosolyodott el.- Nagyon szeretettétek egymást, akár a legjobb barátok, egyszerűen szétválaszthatatlanok voltatok. -erre nem is emlékszem.- Mi voltunk a minta család, egészen addig a percig... - váltott mosolyról szomorú arckifejezéssé.- Addig amíg meg nem betegedett. Gyomorrákot állapítottak meg nála, és az orvosok azt mondták már csak pár hónapja lehet hátra. -könnyek gyűltek a szememben. Nem akarom tovább hallgatni.- Teljesen összeomlott, nem látott kiutat a problémából, minden áron azt hajtogatta hogy meg fog halni.. Kérte, hogy mondjam azt neked, hogy elhagyott minket, ne kelljen azt mondani egy háromévesnek megemlíteni a halál szót. El is költözött tőlünk, de igazából csak a kórházba ment. 2 év múlva megjöttek az eredmények arról, hogy apád kemoterápiája teljesen sikeres volt, a gyomorrák elmúlt. Vissza költözni már nem akart, mert az iránta érzett imádatból most kegyetlen gyűlölet lett. Mi is eltávolodtunk egymástól, így közös megegyezéssel elváltunk. Ismét két év után már sikerült megvalósítania az álmát, és koncertrendező lett, régebben mindig másnál de most két éve, hogy leállapodott egy bandánál. – miközben ezeket a szavakat mondta, a sírás határán voltam.

- És én így éltem le a 15 évemet.... Abban a tudatban hogy apám egy önző szemétláda akit csak a munkája érdekel... Pedig nem is... Minden a te hibád!!! –vágtam hozzá sírva. Mindent elrontott ezzel a történettel. Nem volt ehhez semmi mondani valója, megakart ölelni, de én elhúztam magamtól és az ajándékaimmal együtt a kijárathoz indultam.
- Próbáld megérteni, én...
- Lent találkozunk.- vágtam közbe, és letöröltem szememről a könnyeket. Nem hiszem el. Ez...

Hazafele egész végig nem szóltam hozzá semmit. Anya csak annyi időre szólalt meg, hogy megmutassa azt a hotelt ahol apa megszállt. Az ajándékaimat (a lufival együtt) a szobámba vittem. Amikor fel értem becsaptam és bezártam az ajtót, majd az ágyba ugrottam és sírni kezdtem. 

Összeomoltam. Pár perc múlva a telefonom csörgésére lettem figyelmes. Felvettem.

-Halló. -szipogtam bele.

- Szia Carol! Maggie vagyok! Jobban vagy már?  Mi történt? -kérdezte aggódva.

- Áh semmi. -szipogtam ismét, és letöröltem a könnyeimet. - Az egész egy nagy hülyeség. A életem, a családom. -törtem ki. 

- Te jó ég mi történt?  

- Áh hosszú. 

- Ha szeretnél beszélni róla, tudod hol keress. De most mennem kell. Próbálj megnyugodni! Jó? Az én kedvemért. Szia. -és letette. 
Életem legszarabb napja a mai. Meg akarok halni.
De nem tehetem. A szívem olyan gyorsan ver. Az álmom jutott eszembe. Mit jelenthet? Ezzel kapcsolatos? Tele vagyok gondolatokkal. 
Elővettem a régi naplómat a fiókomból, amit még Tőle kaptam hogy írjam bele az álmaimat és a kalandjaimat. El is felejtettem hogy valaha szerettem őt. 
Amikor kinyitottam, az első lapon egy rajz volt. Én rajzoltam, körülbelül 15 éve... Hát persze. A család van rajta. A következő oldalon két síró ember van, az vagyok én, meg anya. Ő sehol. Ha megváltoztathatnám a múltat, az az lenne, hogy vissza fogadnám apát. Ott lettem volna mellette a kórházban. 
Keresgéltem még oldalakat, de azok mind üresek voltak. Egy lap csusszant ki a naplóból. Kíváncsian felvettem. Ez én vagyok meg ő. A hátuljára pedig ez van írva: Bocsáss meg nekem Carolina! Mindig ott leszek neked, és számíthatsz rám. De el kell menjek. Szeretlek titeket! 
Apa.
Ő írta rá. Hirtelen minden emlék a fejembe zúdult. Mindig így hívott engem, az olasz származása miatt... Hihetetlen. 

Egy kicsit összeszedtem magam,  felvettem egy másik öltözéket, és halkan, hogy anya ne vegyen észre, kislisszantam a hallba, hogy felvegyem a cipőmet. Amikor kinyitottam volna az ajtót, egy hang szólalt meg a hátam mögül.
- Carol, hová mész? -kérdezte.
- Apához. -mondtam, és kiviharzottam a házból.